Klió 2001/3.

10. évfolyam

Öregedés Nagy-Britanniában

A szerző, Pat Thane nagyanyjának és leányának ajánlja művét, és szinte már az első oldalakon olyan kérdést vet fel, hogy mikortól kezdve élték túl a nők a férfiakat. Persze, ez csak egy a számos kérdése és nagy adatfeltáráson alapuló válaszai közül. A történésznő éveken át dolgozott témáján, szerinte ugyanis – mint személyesen közölte – túl sok érdekes könyv jelenik meg, s ő kevesebb, de jól megalapozott munkát szeret kezei közül kiengedni. Ha csak műve tartalmát és a felhasznált irodalmat tekintjük, nem lehet kétségünk afelől, hogy a kérdés standard művelőjével találjuk magunkat szemben. A több száz statisztikai, gazdaságtörténeti, történeti, irodalmi mű mellett felhasználta a Mass Observation (Tömegmegfigyelés) adatait és eredményeit is a jelenkori helyzetre vonatkozóan. Az M. O. 1992-ben adatokat gyűjtött Hogyan öregedjünk? tárgykörben.

Az M. O.-t 1937-ben alapították abból a célból, hogy tanulmányozza a mindennapi életet Nagy-Britanniában, és tegye közzé észrevételeit. A II. világháború után munkája alábbhagyott, de 1981-től megújhodott, és évente kétszer, rendszeresen, mintegy 2500 embert interjúvolnak meg, válaszokat kérve mindenféle kérdésre. Persze a kép, amely ilyen módon kialakul, nem tekinthető reprezentatívnak a brit népről. Ez a huszadik század késői nemzedékének válasza, melynek nagy része középosztálybeli, kétharmada nő, fele dél-angliai. Nagy része fehér, anyagi gondokkal nem küszködik. A vélemények így is először kaphattak nyilvánosságot bizonyos kérdésekről.

A könyv szerkezete már önmagában is rámutat a széles körű látásmódra és a szerző kutatásainak irányára és bőségére. A statisztikai táblázatok fontos kísérői is kiegészítői mondanivalójának. Bevezetője és összegzése pedig rámutat a témafeltárás nehézségein túl a további feladatokra, a XXI. században várható öregedési problémákra, az öregedő társadalomra mint tehertételre vagy áldásra.

A kötet a bevezetésen és az összegzésen kívül két fő részre oszlik: a modern Angliát megelőző korszak idősügyére és a modern kori Anglia idősügyére. Az első részben nyolc altémára kapunk feleletet. Ezek: A múltban megöregedtek-e az emberek? Öregkor az ókori Görögországban és Rómában. Öregkor a középkorban. Öregkor a XVII. és XVIII. században. A független öregek: Életet teremteni a középkori Angliában. A föld nélküli idős szegények: Munka és jóléti ellátás a középkori és a kora újkori Angliában. Öreg emberek és családjaik. Öreg emberek és a régi szegénytörvény. Az újkori Angliában az idősek kérdésköre kiterebélyesedik, 14 kérdéskörre kapunk feleleteket. Négy választ ad a szerző arra, hogyan alakult ki az öregkori nyugdíj, ezen belül az új szegénytörvény és a nyugellátásért folyó küzdelem, mint jele, kezdeményezése az angliai szociális törvénykezésnek. Majd a nyugellátás bevezetése és a foglalkoztatottak; a középosztálybeliek nyugdíja.

A második részben kap helyet az a vizsgálat, amely 1830-tól 1930-ig mutatja be a változó világban az élethosszúság meghatározóit, az életigenlést, a XIX. és XX. századi öregember világ- és önképét, családjukat, a depresszió és háború alatti nyugdíjaséletet és az öregek számának fenyegető növekedését 1920 és 1950 között. Itt ad részletes elemzést a szerző a nyugdíjak változásairól, a tömeges nyugdíjba menetel kezdeteiről, az idős emberek életéről, az időskori gyógyszerellátás kialakulásáról és milyenségéről. Nem kerülte el a történésznő figyelmét az az inkább pszichológiai, mint történeti kérdés sem, hogy vajon az ön- és világszemlélet jellemezésénél feltehető-e az a kérdés, hogy az-e az öreg, aki annak érzi magát vagy sem?

Mindezekre nemcsak narratív válaszokat kapunk, hanem a táblázatok pontosan kimutatják, hogy pl. hány 65 év feletti szegény élt 1890 és 1900 között, vagy hogy hány magányos emberről (egyedül élőről) van feljegyzés Angliában és Walesben 1684 és 1985 között.

Hogy mennyire fontos témát dolgozott fel a szerző, azt az előszavában lévő számos adat is bizonyítja. A huszadik század végére a világon mindenütt az öregedés jegyeit mutatják a társadalmak. A lakosság jó része 60, 70 éves vagy idősebb. Ez a tendencia folytatódik, mivel a születési és a halálozási ráta csökken. Angliában (az Egyesült Királyságban) 1900-ban a lakosság 7 százaléka volt 65 éven felüli, 2000-ben 18 százalék, és 2020-ban még nagyobb lesz az arány. Ezen belül a 75 éven felüliek aránya az 1901-es 21 százalékról 1991-ben 38 százalékra emelkedett. 1911 és 1920 között általában 74 ember, míg 1997-ben 3000 érte el a 100. életévet.

A XX. században tehát bekövetkezett az, amiben a korábbi századokban csak reménykedtek. És a huszadik századi öregek jó része a szigetországban aránylag kedvező feltételek között élt, s ennek nem hogy nagy örömteli vagy megnyugtató visszhangja lett volna, inkább aggodalommal vagy pánikkal töltötte el az érdekelteket.

Szerzőnk kitűnő összefoglalást nyújt jutatásairól, eredményeiről, olyan táblázatokkal is egészítve ki tárgyalását, amelyek képet adnak az egyes országokban élő öregek számáról, életminőségéről, várható élethosszúságukról a közlemúltban és a jövőben. (Csupán két forrást emelek ki a számosból: UN World Population Prospects, NY, 1995. és Lloyd-Sharlock and Paul Johnson eds: Ageign and society. Global Comparisons. London, 1996.) Összefoglalásában utal arra a tényre, hogy a XX. században a világ minden táján öregedett a lakosság, és ez a folyamat a XXI. században még tovább és erősebben folytatódik. Erre alapos nemzetközi adatokat mutat be: Japánban 26 évet, Angliában 45 évet, Franciaországban 115 évet, Svédországban 85 évet, az Egyesült Államokban 75 évet vett igénybe az idős emberek számának megkétszereződése. A társadalomban és a gazdasági életben ennek a várható, hosszú lejáratú következménye még pontosan nem mutatható ki, de bizonyos jelenségek megállapíthatók: A XX. század végén a 80 éven felüliek csoportja nőtt a leginkább, és a nők általában túlélik a férfiakat. Nő az egyedül élő öregek számaránya is, közöttük is több a nő, akik öreg korukban többnyire szegényebbek a férfiaknál. Angliai adatok szerint az öregek ellátásának legfontosabb anyagi alapja a nyugdíj. Számos adatsort kapunk ezen túl az öregek egészségügyi ellátásának költségeiről. 1980-ban pl. az angliai 75 év felettiek a kórházi ágyak 50 százalékát foglalták el. A jövőre nézve azonban nem rosszak a közvetlen kilátások. Akik 2020-ban töltik be a 80. évüket, lehetséges, hogy a jobb egészségügyi ellátásnak köszönhetően, öregedésük folyamán már majd nem igényelnek olyan intenzív orvosi ellátást, mint elődeik. Bár sok vonatkozásban ez az előrejelzés nem alapos, például az Alzheimer-kór esetében nem lehet előre jelezni jövőbeni előfordulási gyakoriságát, mert még nincsenek a kór okai tisztázva; hiszen az 1990-es évek közepén a 80 éven felülieknek mintegy 20 százaléka volt e betegség áldozata, s nem lehet előre látni a jövőt. Ötven évvel ezelőtt sem tudták előre jelezni a jelent, ugyanígy a következő fél évszázadban is bekövetkezhetnek olyan jelenségek, amelyeket a jelen közgazdászai, tudósai nem látnak előre.

A szerző sok adattal – és bizonyos optimizmussal – bizonyítja, hogy sok idős ember járul hozzá önkéntesen végzett munkájával, tapasztalatai hasznosításával a társadalom feladatai megoldásához, s bár a fizikai és szellemi képességek a korral csökkennek, annak fokát és hatásait gyakran eltúlozzák. Adatokat sorakoztat fel annak bizonyítására, hogy helyesebb lenne az idősekre mint készletre, erőforrásra, semmint teherre tekinteni. Gyakran maguk értékelik alá képességeiket. Nincs adat arra, hogy az idősek politikailag elmaradottabbak, mint a fiatalok, az azonban bizonyított, hogy kevésbé igényesek, takarékosabbak, jobban vigyáznak a nemzeti vagyonra; gyakran ők lehetnének a példaadó polgárok ebben a rohanó és gyakran tékozló társadalomban. Persze a jövő meghatározhatatlan, de az öregek, az öregség összetettebb és széleskörűbb vizsgálatot igényel abban a vonatkozásban, hogy mi a szerepe a társadalmakban.